Én alapvetően szerettem misére járni, és nagy jelentősége volt az életemben. A kötelező vasárnapi miséken kívül néhányszor hétköznap is mentem misére, az ünnepeket pedig szinte a templomban töltöttem.

Ez annak köszönhető, hogy a mise körülményei ideálisak voltak számomra több szempontból. Egy nagyvárosi plébánián mindig zajlik az élet, jó a felszereltség, sok program van, értelmes és értékes papok irányítják a plébánát és a lelki életet, ennek eredményeképpen élő, működő közösség tagjaként vehettem részt a miséken. Sok szállal kapcsolódtam ezekhez az emberekhez: ők voltak a barátaim! Együtt énekeltünk, együtt jártunk táborba, lelkigyakorlatra, hittanórán együtt beszélgettünk, játszottunk, ettünk, közös karitatív akciókat bonyolítottunk lesz, stb. Nem csoda, hogy már csak közösségi élményként is szerettem misére járni, hiszen azokkal találkozhattam, akiket szerettem.

De egyedül is szerettem misére járni, mert "beavatotti" érzést adott nekem, mintha egy titkos szeánszra mentem volna. A mise lehetőséget ad az introvertált alkatoknak is, hogy jól érezzék magukat: a sok befelé fordulás, elcsendesedés, olvasmány és zenehallgatás mind remekül végigvezetnek időn és élményeken. A mise strukturált menete, kiszámítható felépítése párszáz mise után már kezdett kissé unalmassá válni, de az odatartozás megnyugtató érzését adta, hogy biztonsággal be tudtam kapcsolódni a liturgiába.

A mise két fő része az Ige liturgiája és az Áldozat liturgiája. Az Ige liturgiája aa Biblia több részletének felolvasását, majd az ahhoz fűzött prédikációt jelenti. Az olvasmányok nem igazán érintettek meg, sokszor voltak érthetetlenek és unalmasok, de még így is valami ódon pátoszt sugároztak és nem voltak hosszúak. Az evangéliumi részlet legtöbbször ismerős volt, ezért az igazi "attrakció" a prédikáció volt: vajon "mit hoz ki belőle" a pap. Elismeréssel és hálával kell szólnom azokról a papokról, akiknek a miséréje legtöbbször jártam, mert nagyon sokat hozzátettek szavaikkal a bibliai szövegkehez. Releváns és modern szemszögből világították meg a hallottakat, a "ha vétkezel, a pokolra kerülsz" középkori stílus helyett az ember életét személyesen érintő problémákká fogalmazták át a bibliai történetet. Lélekről, érzésekről, dilemmákról, életvezetésről, pszichológiai témákról esett szó. Úgy érzem, a "lelki dolgokkal" való foglalkozás nagy vonzerő a vallás részéről, mert akármilyen kifogásolható módon is, de támogatja az önismeretet, a fejlődést, a változást.

Az áldozat liturgiája az ostya és a bor átváltoztatását jelenti Krisztus testévé és vérévé, amit aztán áldozás keretében magához vehet, aki akar. Én elhittem, hogy titokzatos módon a misében az átváltoztatás részénél tényleg történik valami. HIttem, hogy az ostya átlényegült valami mássá, illetve megtelt egy többletjelentéssel. Legtöbbször nem is éreztem magam elég méltónak az áldozásra, de el is akartam kerülni több kínos érzést, amit az áldozás során éreztem. EGyrészt ki kellett menni mindenki elé, és én nem szerettem nem hogy szerepelni, de látszani sem. Másrészt az ostya megevésekor éreztem, hogy ez csak egy ostya, és semmi különöset nem érzek, viszont mindenki más leborult a helyén, és csendben imádkozott. Én is ezt tettem, de nem sikerül magasztos érzéseket csiholnom magamból, és ez frusztrált. Később már úgy tekintettem az áldozásra, mint a közösséghez való tartozás kifejezésére, ízletesen elnyammogtam az ostyát, és nem erőltettem magamra semmiféle érzést. 

Az egyórás mise záróáldása azért mindig örömmel töltött el, mert azt jelentette, hogy vége van a ceremóniának.

A kötelező jelleget én nagyon komolyan vettem. Ha vasárnap nem tudtam misére menni, akkor elmentem szombat este. RItka alkalom volt, hogy kihagytunk volna egyet is. Ha mégis előfordult, lelkiismeretfurdalásom volt. MIntha rosszat tettem volna, megbántottam volna valakit.

A vasárnapi misére járásnak szerintem sok áldásos hatása van: rendszerességet visz az ember életébe, stuktuálja a napot, a hetet; kellemes élményekkel szolgál: találkozások, szép zene; metaszintre emel, kiléptet a hétköznapokból, ad egy mélységet, lelki tartalmat, biztonságot. Ugyanakkor számos szempontból igencsak meg kell küzdeni érte, főleg a családoknak: vasárnap kiugran i az ágybó, időre loholni a kevés szabadnapon, a gyerekek nyávogását elviselni, csontig fagyni a hideg templomban télen, és hallgatni a kevésbé tehetséges papok semmitmondó, de elnyújtott prédikációit.

Imádkozni nagyon bensőséges dolog volt. Az "Istennel való kapcsolat" nekem szinte egy intim kapcsolat volt, mely bármikor rendelkezésre állt. Imádkozás közben kiléptem az aktuális világomból egy másik mentális állapotba, ami tágasabb, világosabb, biztonságosabb volt, ahol szerettem és szeretve voltam. Az imádság egy titkos kapu volt a szűkös jelenből a végtelenségbe, mely folyamatosan nyitva áll.

Az imádság során nem csak Istennel voltam intim kapcsolatban, hanem önmagammal is. Az önreflexió állapota ez, ami lehetőséget adott arra, hogy más szemszögből tekintsek a problémáimra, eltávolodjak az átélt érzéseimtől segítve ezzel az elaborációt.

Az ima bensőségességének van még egy forrása, mégpedig a keresztény közösséghez való kapcsolódás. Az imádság aktusa titokzatos módon összekötött engem az egyház tagjaival még az egyedül végzett ima esetén is, ezzel az összetartozás és identitás szívet melengető érzését adva.

Ima alatt sokszor a kérő imát értik. Én is imádkoztam ilyeneket: "Istenem, add, hogy..." Kifejeztem, hogy mit szeretnék, és reméltem a vágyott kifejletet. Még ha nem is teljesült be, de a kérés megfogalmazásával letettem a dolgot, Istenre bíztam. A kérő imáim nem voltak olyan elszálltak, hogy olyasmit kértem volna, amit nekem kellett volna megtennem, hanem ezek inkább csak fohászok voltak, egy levegőbe lehelt kívánság. "Bárcsak..."-kezdetű óhajtó-mondatokkal is behelyetesíthető lett volna.

Legtöbbször azonban nem kérő imát mondtam, hanem vagy dicsőítés töltött el, vagy a saját nyomorúságom. Mindkettő ugyanarról a tőről fakadt: én egy bűnös porszem vagyok, Isten pedig végtelenül hatalmas és jóságos.

A dicsőítés a hála érzését jelentette: felismertem, hogy a természet nagyszerű, az emberi alkotások csodálatra méltók. Tudatosult bennem, hogy mennyi mindenem van, mennyi mindent kaptam, és végső soron mindent Istennek tulajdonítottam, az Ő nagyságának. (Ez a nagy beűvel írt Ő is megér pár mondatot. Ezt a megjelölést használni mindig is öröm forrása volt. Bennfentes tudás sűrűsödött össze egyetlen betűben! Nem mondjuk ki a nevét, de "tudjuk-ki".) Hálát adtam Istennek mindenért, jóért-rosszért, cserébe úgy éreztem magam, mint akiről gondoskodnak. Az egyik istenérv az szokott lenni, hogy alapvető emberi érzelem a hála, és hogyan is keletkezhetne ez az érzés anélkül, hogy lenne egy hatalmas valaki, aki iránt ezt érezhetnénk! Én el tudom képzelni, hogy az elme nem ennyire tökéletes, és a hála érzése létrejöhet anélkül, hogy konkrétan valakinek köszönhető lenne az oka. Úgy hiszem, a hála érzése nagyon szép érzés, és Isten nélkül is meg lehet élni.

Istenhez képest az ember tehetetlen és gyenge. Eredendő bűnnel született, és gyónni is kötelező. Hogyan is lehetne másképp? Beleéltem magam ebbe a képbe, és ezt vittem az imádságba. Elpanaszoltam Istennek, hogy már megint elrontottam valamit, már megint kudarc ért, már megint nem látom tisztán, hogy mit kell tennem. És közben bíztam végtelen kegyelmében, és kértem hogy világosítsa meg a helyes utat. Kiváltképp szerettem ilyenkor a zsoltárokat, melyek költői módon fogalmazzák meg az emberi szenvedést. Jól esett együtt keseregni a zsoltárossal, és kérni a szabadítást. Még néha ma is előveszem a zsoltárokat, mert szoktam lenni olyan érzelmi állpotban, hogy ezek rímelnek rá leginkább, hiszen verseket is ezért olvasunk.

Összességében én úgy látom, hogy az ima - bár önmagában maga az aktus Isten híján értelmezehtetlen -  pszichológiai szempontból több hasznos funkciót is betölt. Segít a mentális tartalmak tudatosításában, azok verbalizálásában, elaborációjában. Az imádság felfogható érzelemközpontú megküzdési stratégiaként is, mert az ima az érzelemszabályozás egy módja. Az ima eszköz a mentális egyensúly fenntartásához, és mint ilyen alapvető szükségletet elégít ki, így messze nem pusztán annak a racionális megfontolásnak az eredménye, hogy "isten létezik". Az imának mentális szabályozó funkciója van. még akkor is, ha hamis tézisen alapul. Egyfajta mankónak is tekinthető, és ha valaki ezzel tanul meg járni, akkor nehéz megválni tőle.

Én imádtam imádkozni, és nagyon sajnálom, hogy már nem imádkozhatom, mert nincs kihez. De ha letört, kedvetlen vagy magányos vagyok, néha előveszem a zsolozsmámat, és zsolozsmázom egyet, ami nagyon jól esik. Nem azért, mert újra vallásos vagyok, hanem úgy látszik, hogy Isten nélkül is működtethetők az ima pszichológiai funkciói például versolvasással, bizonyos mondatok ismételgetésével, zenehallgatással, naplóírással, egy valós személlyel való beszélgetéssel.

Régóta fontolgatom, hogy leírom tapasztalataimat arról, hogy milyen volt kereszténynek lenni, és hogy milyen most "exkereszténynek" lenni.

A katolikus vallásról fogok írni, mert azt ismerem, abba nőttem bele, az volt az otthonom. Nagyon szerettem vallásosnak lenni, és szenvedélyes katolikus voltam. Már nem hiszek istenben, de emlékszem arra, hogy miket éreztem, miket gondoltam, amikor még hívő voltam.

Szeretnék beszámolni a vallásos élet egy-egy momentumáról ebből a "vallás utáni" szemszögből. Ez több szempontból is érdekes lehet: segíthet megérteni a vallásos embereket, az ő működésmódjukat, de segíthet megérteni általánosságban az emberi elme működését. Kifejezett célom, hogy a sok megtéréstörténet mellett reprezentálják magukat a "ki-térés"-történetek is. A hit elhagyása (nem elvesztése!) az én szememben egy üdvözlendő folyamat (mint a valóság felismerésének egyik lépése), és ezért remélem, hogy az írásaim talán előmozdítják az olvasók fejlődését.

Örömmel láttam, hogy több színvonalas ateista oldal van a neten magyarul is. Ezeket olvasván - annak ellenére, hogy én is ateista vagyok - hiányérzetem marad. Úgy látom, hogy ezek a honlapok masszív racionális alapon nyugszanak (némi gúnnyal fűszerezve), és NEM foglalkoznak a vallás érzelmi oldalával.  Véleményem szerint a vallásosság sokszor pszichológiai szükségletek és törvényszerűségek mentén bontakozik ki, így az érvek, a racionalitás, a logika és a józan ész nyelvén beszélni róla nem elégséges, nem hatásos, nem ad teljes képet. Én ezt a képet próbálom meg árnyalni a posztjaimmal.