Imádság

Imádkozni nagyon bensőséges dolog volt. Az "Istennel való kapcsolat" nekem szinte egy intim kapcsolat volt, mely bármikor rendelkezésre állt. Imádkozás közben kiléptem az aktuális világomból egy másik mentális állapotba, ami tágasabb, világosabb, biztonságosabb volt, ahol szerettem és szeretve voltam. Az imádság egy titkos kapu volt a szűkös jelenből a végtelenségbe, mely folyamatosan nyitva áll.

Az imádság során nem csak Istennel voltam intim kapcsolatban, hanem önmagammal is. Az önreflexió állapota ez, ami lehetőséget adott arra, hogy más szemszögből tekintsek a problémáimra, eltávolodjak az átélt érzéseimtől segítve ezzel az elaborációt.

Az ima bensőségességének van még egy forrása, mégpedig a keresztény közösséghez való kapcsolódás. Az imádság aktusa titokzatos módon összekötött engem az egyház tagjaival még az egyedül végzett ima esetén is, ezzel az összetartozás és identitás szívet melengető érzését adva.

Ima alatt sokszor a kérő imát értik. Én is imádkoztam ilyeneket: "Istenem, add, hogy..." Kifejeztem, hogy mit szeretnék, és reméltem a vágyott kifejletet. Még ha nem is teljesült be, de a kérés megfogalmazásával letettem a dolgot, Istenre bíztam. A kérő imáim nem voltak olyan elszálltak, hogy olyasmit kértem volna, amit nekem kellett volna megtennem, hanem ezek inkább csak fohászok voltak, egy levegőbe lehelt kívánság. "Bárcsak..."-kezdetű óhajtó-mondatokkal is behelyetesíthető lett volna.

Legtöbbször azonban nem kérő imát mondtam, hanem vagy dicsőítés töltött el, vagy a saját nyomorúságom. Mindkettő ugyanarról a tőről fakadt: én egy bűnös porszem vagyok, Isten pedig végtelenül hatalmas és jóságos.

A dicsőítés a hála érzését jelentette: felismertem, hogy a természet nagyszerű, az emberi alkotások csodálatra méltók. Tudatosult bennem, hogy mennyi mindenem van, mennyi mindent kaptam, és végső soron mindent Istennek tulajdonítottam, az Ő nagyságának. (Ez a nagy beűvel írt Ő is megér pár mondatot. Ezt a megjelölést használni mindig is öröm forrása volt. Bennfentes tudás sűrűsödött össze egyetlen betűben! Nem mondjuk ki a nevét, de "tudjuk-ki".) Hálát adtam Istennek mindenért, jóért-rosszért, cserébe úgy éreztem magam, mint akiről gondoskodnak. Az egyik istenérv az szokott lenni, hogy alapvető emberi érzelem a hála, és hogyan is keletkezhetne ez az érzés anélkül, hogy lenne egy hatalmas valaki, aki iránt ezt érezhetnénk! Én el tudom képzelni, hogy az elme nem ennyire tökéletes, és a hála érzése létrejöhet anélkül, hogy konkrétan valakinek köszönhető lenne az oka. Úgy hiszem, a hála érzése nagyon szép érzés, és Isten nélkül is meg lehet élni.

Istenhez képest az ember tehetetlen és gyenge. Eredendő bűnnel született, és gyónni is kötelező. Hogyan is lehetne másképp? Beleéltem magam ebbe a képbe, és ezt vittem az imádságba. Elpanaszoltam Istennek, hogy már megint elrontottam valamit, már megint kudarc ért, már megint nem látom tisztán, hogy mit kell tennem. És közben bíztam végtelen kegyelmében, és kértem hogy világosítsa meg a helyes utat. Kiváltképp szerettem ilyenkor a zsoltárokat, melyek költői módon fogalmazzák meg az emberi szenvedést. Jól esett együtt keseregni a zsoltárossal, és kérni a szabadítást. Még néha ma is előveszem a zsoltárokat, mert szoktam lenni olyan érzelmi állpotban, hogy ezek rímelnek rá leginkább, hiszen verseket is ezért olvasunk.

Összességében én úgy látom, hogy az ima - bár önmagában maga az aktus Isten híján értelmezehtetlen -  pszichológiai szempontból több hasznos funkciót is betölt. Segít a mentális tartalmak tudatosításában, azok verbalizálásában, elaborációjában. Az imádság felfogható érzelemközpontú megküzdési stratégiaként is, mert az ima az érzelemszabályozás egy módja. Az ima eszköz a mentális egyensúly fenntartásához, és mint ilyen alapvető szükségletet elégít ki, így messze nem pusztán annak a racionális megfontolásnak az eredménye, hogy "isten létezik". Az imának mentális szabályozó funkciója van. még akkor is, ha hamis tézisen alapul. Egyfajta mankónak is tekinthető, és ha valaki ezzel tanul meg járni, akkor nehéz megválni tőle.

Én imádtam imádkozni, és nagyon sajnálom, hogy már nem imádkozhatom, mert nincs kihez. De ha letört, kedvetlen vagy magányos vagyok, néha előveszem a zsolozsmámat, és zsolozsmázom egyet, ami nagyon jól esik. Nem azért, mert újra vallásos vagyok, hanem úgy látszik, hogy Isten nélkül is működtethetők az ima pszichológiai funkciói például versolvasással, bizonyos mondatok ismételgetésével, zenehallgatással, naplóírással, egy valós személlyel való beszélgetéssel.