Mise

Én alapvetően szerettem misére járni, és nagy jelentősége volt az életemben. A kötelező vasárnapi miséken kívül néhányszor hétköznap is mentem misére, az ünnepeket pedig szinte a templomban töltöttem.

Ez annak köszönhető, hogy a mise körülményei ideálisak voltak számomra több szempontból. Egy nagyvárosi plébánián mindig zajlik az élet, jó a felszereltség, sok program van, értelmes és értékes papok irányítják a plébánát és a lelki életet, ennek eredményeképpen élő, működő közösség tagjaként vehettem részt a miséken. Sok szállal kapcsolódtam ezekhez az emberekhez: ők voltak a barátaim! Együtt énekeltünk, együtt jártunk táborba, lelkigyakorlatra, hittanórán együtt beszélgettünk, játszottunk, ettünk, közös karitatív akciókat bonyolítottunk lesz, stb. Nem csoda, hogy már csak közösségi élményként is szerettem misére járni, hiszen azokkal találkozhattam, akiket szerettem.

De egyedül is szerettem misére járni, mert "beavatotti" érzést adott nekem, mintha egy titkos szeánszra mentem volna. A mise lehetőséget ad az introvertált alkatoknak is, hogy jól érezzék magukat: a sok befelé fordulás, elcsendesedés, olvasmány és zenehallgatás mind remekül végigvezetnek időn és élményeken. A mise strukturált menete, kiszámítható felépítése párszáz mise után már kezdett kissé unalmassá válni, de az odatartozás megnyugtató érzését adta, hogy biztonsággal be tudtam kapcsolódni a liturgiába.

A mise két fő része az Ige liturgiája és az Áldozat liturgiája. Az Ige liturgiája aa Biblia több részletének felolvasását, majd az ahhoz fűzött prédikációt jelenti. Az olvasmányok nem igazán érintettek meg, sokszor voltak érthetetlenek és unalmasok, de még így is valami ódon pátoszt sugároztak és nem voltak hosszúak. Az evangéliumi részlet legtöbbször ismerős volt, ezért az igazi "attrakció" a prédikáció volt: vajon "mit hoz ki belőle" a pap. Elismeréssel és hálával kell szólnom azokról a papokról, akiknek a miséréje legtöbbször jártam, mert nagyon sokat hozzátettek szavaikkal a bibliai szövegkehez. Releváns és modern szemszögből világították meg a hallottakat, a "ha vétkezel, a pokolra kerülsz" középkori stílus helyett az ember életét személyesen érintő problémákká fogalmazták át a bibliai történetet. Lélekről, érzésekről, dilemmákról, életvezetésről, pszichológiai témákról esett szó. Úgy érzem, a "lelki dolgokkal" való foglalkozás nagy vonzerő a vallás részéről, mert akármilyen kifogásolható módon is, de támogatja az önismeretet, a fejlődést, a változást.

Az áldozat liturgiája az ostya és a bor átváltoztatását jelenti Krisztus testévé és vérévé, amit aztán áldozás keretében magához vehet, aki akar. Én elhittem, hogy titokzatos módon a misében az átváltoztatás részénél tényleg történik valami. HIttem, hogy az ostya átlényegült valami mássá, illetve megtelt egy többletjelentéssel. Legtöbbször nem is éreztem magam elég méltónak az áldozásra, de el is akartam kerülni több kínos érzést, amit az áldozás során éreztem. EGyrészt ki kellett menni mindenki elé, és én nem szerettem nem hogy szerepelni, de látszani sem. Másrészt az ostya megevésekor éreztem, hogy ez csak egy ostya, és semmi különöset nem érzek, viszont mindenki más leborult a helyén, és csendben imádkozott. Én is ezt tettem, de nem sikerül magasztos érzéseket csiholnom magamból, és ez frusztrált. Később már úgy tekintettem az áldozásra, mint a közösséghez való tartozás kifejezésére, ízletesen elnyammogtam az ostyát, és nem erőltettem magamra semmiféle érzést. 

Az egyórás mise záróáldása azért mindig örömmel töltött el, mert azt jelentette, hogy vége van a ceremóniának.

A kötelező jelleget én nagyon komolyan vettem. Ha vasárnap nem tudtam misére menni, akkor elmentem szombat este. RItka alkalom volt, hogy kihagytunk volna egyet is. Ha mégis előfordult, lelkiismeretfurdalásom volt. MIntha rosszat tettem volna, megbántottam volna valakit.

A vasárnapi misére járásnak szerintem sok áldásos hatása van: rendszerességet visz az ember életébe, stuktuálja a napot, a hetet; kellemes élményekkel szolgál: találkozások, szép zene; metaszintre emel, kiléptet a hétköznapokból, ad egy mélységet, lelki tartalmat, biztonságot. Ugyanakkor számos szempontból igencsak meg kell küzdeni érte, főleg a családoknak: vasárnap kiugran i az ágybó, időre loholni a kevés szabadnapon, a gyerekek nyávogását elviselni, csontig fagyni a hideg templomban télen, és hallgatni a kevésbé tehetséges papok semmitmondó, de elnyújtott prédikációit.